Felhívtam Dévényi Tibort azzal, hogy a HOT! Magazin kérésére róla írok közelgő születésnapja alkalmából (csak február 11-én lesz, úgyhogy nem tudom mire ez a sietség).
Persze, ha jobban belegondolok, mostanában egyre többen távoznak a mi korosztályunkból, úgyhogy lehet, hogy még éppen időben készül ez az írás. (Bocs Tibi! De a szerkesztő az SMS-ében külön kitért arra, hogy Te gyakran nyilatkozol arról, hogy mi évek óta, folyamatosan ugratjuk egymást.)
Egyébként imádom a Dévén...yi típusú figurákat! Hallanak tőlem valami meglepőt, furcsát, és komolyan veszik. Tényleg, hülyére tudom röhögni magam rajta.
A múltkor együtt ebédeltünk és büszkén mesélte, hogy mennyi felkérése volt ősszel – ahogy ő fogalmazott – „Óriási bulikat csináltam Dublinban, Londonban, Berlinben! Egyszerűen imádnak a kinti magyarok!”. Azzal folytatta, hogy gyakorlatilag minden hétvégéje foglalt, céges bulik, falunapok, gólyabálok, és hát mindenütt csak őt akarják.
Amikor befejezte, hosszan szomorkodtam azon, hogy szerencsétlen barátom, nem elég, hogy cukorbeteg, meg csípőprotézissel sántikál, de sok ezer kilométert kell furikáznia esőben, hóban, fagyban, miközben én valamivel több pénzért elautózom az ATV stúdiójába, Kőbánya-alsóra.
Azért persze örülök, hogy így hetven körül van legalább valami elfoglaltsága. Hozzátettem, hogy nekem se könnyű! Elég nagy munka volt huszonhat könyvet megírni, heti két tévéműsort csinálni, és még egy magazinnak (külön kiemeltem, hogy a HOT-nak), hetente egy tárcát is meg kell írnom.
Tibor hallgatott, aztán azt mondta, hogy de hát azért őt nagyon szeretik az emberek! Mondtam, hogy engem nem annyira szeretnek, de ha a szeretetnek az volna az ára, hogy hétvégenként körbeautózom az országot, vagy éppen Dublinba kell repülnöm, hát, akkor inkább lemondanék a nép szeretetéről. Még hozzátettem, hogy tényleg sajnálom szegény barátomat, mert Dublin egy nagyon unalmas hely, oda maximum gyárlátogatásra érdemes menni. Meg is kérdeztem, hogy volt-e a Jameson-nál, meg a Guiness-nél (viszki, illetve sörgyár), amiket végig ittam? Tibi szomorúan azt mondta, hogy nem, egyikben sem volt, viszont elhajigált egy rakás pöttyös labdát.
Az előbb, amikor felhívtam telefonon, külön megkért, hogy ne foglalkozzak azzal, hogy kapható-e rá való alsónadrág, meg azzal se, hogy annak idején miért a B. Tóthot hívtam tanítani az egyetemre, és nem őt. Kérése szent, így aztán nem is foglalkozom ezekkel a kérdésekkel!