Igazi, valódi színész volt, abból a klasszikus fából faragva. Az élete volt a színpad, a játék, a publikum. A szeretet. Kérte, várta, és adott is, rengeteget.
A közönség előtt élt, és voltaképpen a közönség előtt halt. Nyilvánossá tette betegségét, küzdelmét, mintha ez a figyelem segítene elpusztítani az ellenséges sejteket. Ha ez a segítség létezik, nem voltunk elég erősek.
Nem úgy, mint Székhelyi József, aki az utolsó napokig színpadon volt.Marci fia így ír:

”Drága Publiku...m! Székhelyi József, mindenki Papája, Apuja, Jocója és Józsija ma fegyelemmel, végtelen türelemmel és erővel folytatott küzdelmét követően békésen, nyugalomban letette a fegyvert, mert piszkosul gyűlölt minden háborút. Temetéséről később intézkedünk. “