10 éves lehettem, amikor találkoztunk a Madách Kamara előtt. Alig mertem köszönni neki, végül erőt vettem magamon. Elképesztően kedvesen üdvözölt ő is. Szegeden elkerültük egymást, de pár hónapja személyesen találkoztunk. Oda ült mellém, megfogta a karom, és arról beszélt, hogy szeret. Olyan természetesen tette ezt, mintha a nagypapám lenne. Aztán panaszkodott kicsit, hogy eltűnt a karizma, micsoda dolog ez. Kicsit nevettünk ezen, de keserédes pillanat volt. Az Élet Menetén már régi ismerősök voltunk. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy rám mosolyogjon, én sem, hogy bíztassam, hogy gratuláljak a szerepléséhez. Olyan nagy kár, hogy ezt nem tehetem meg többször, de rövid ismeretségünkből ezt a nagyapai szeretetet viszem magammal, így fogok emlékezni Székhelyi Józsefre.